Sas 7 előtörténetek - Cantor Brutis
szerző: Silver
A Sas Jele Alatt |
in nomine imperatoris hominorvm |
A karakterek Nefarius Hack vallató megbízásából érkeznek a Fedridre. Hack vallató tájékoztatja őket arról, hogy Inkvizítoruk néhány hónapja egy akolita, bizonyos Antheo Walpurgis adeptus kiküldetését bízta rá. Walpurgis akolita a sibellusi Schola Progenium Drusiana soraiból emelkedett fel a Hetairea Lexis soraiba. Mint az akoliták is tudják, a Hetairea Lexis a Calixis szektor legnívósabb tudományos társasága, mely mind Lord Marius Hax Fényes Udvarában és a Szent Inkvizíció rendjeinek sorai között szép számban képviselteti magát.
Walpurgis akolita a harmincas évei vége felé járó kutató. Nem sokkal a Társaság soraiba való felvétele után tovább mélyítette tudását, így fiatal és reménybeli tehetségnek számít a szakterületén belül. Legutóbbi tanulmánya, Az Ambulon útjának tájai, népei és élővilága nagy elismertségre tett szert Lord Hax udvarában és nem sokkal publikálása után nyert felvételt a rendek soraiba is.
Walpurgis akolita, ahogyan az iméntiekből kitűnhetett, kiváló ismerője a Birodalom földrajzának és népének, a tudományos precizitás érdekében nem restellte elmélyíteni xenológiai tudását sem, így művei és kutatásai értékes források az Inkvizíció számára is.
Nyilván nem is meglepő ezek után, hogy épp Walpurgis akolitát küldték ki a Fedrid élővilágának és törzseinek tanulmányozására. Nefarius Hack vallató elárulja, hogy az Inkvizítor egy hosszútávú kutatásának az előkészítésére szolgált ez a kiküldetés, illetve beavatásnak is, hiszen ez volt az akolita első bevetése is. Antheo Walpurgis kiküldetésének pontos helye Nova Leone volt, egy elég népszerű vadászhely a Fedriden. Kezdetben minden jól ment: az akolita a hajók érkezésétől függően, de nagyjából heti leosztásban küldte a jelentéseket. Ez két hónapon át zajlott így, az utóbbi hónapban nem kaptak azonban felőle hírt, s egy kereskedőhajó megerősítette a gyanúkat: Walpurgis akolitát már hetek óta nem látták és elveszettnek, mit több, valószínűleg halottnak hiszik Nova Leonéban. Az akolita hetekkel ezelőtt eltűnt, és az Inkvizítor tudni akarja, mi történt vele. A karakterek megkapnak minden jelentést és információt, persze megfelelő előzetes cenzúra mellett, ami Antheo Walpurgis akolitáról szól, vagy amit éppen ő maga szerzett, ez egy groxbőr tartóban öt adatlemezt jelent.
Ezzel párhuzamosan Hack vallató egy másik feladatot is rábíz az akolitákra. Az Inkvizítor különféle szerteágazó és komoly érdekei azt diktálják, hogy szívességet tegyen (vagy viszonozzon? Ezt a vallató nem tisztázza.) a kormányzói palotának. A csapat tagjainak privilégiuma és feladata lesz, hogy tizedszedőként (tithe collector), azaz elég magas megbízásban tárgyaljon az érkezésük idején éppen ott vadászgató Subotai fejedelemmel, aki történetesen a Fervious nevű bolygó kormányzója. A megbízás részleteit külön, a Fényes Palota kancelláriájának szigillumával és Lord Hax pecsétjével ellátott adatlemezen nyújtja át.
Összességében tehát kettős feladattal küldik a karaktereket a Fedridre, azon belül is Nova Leone állomásra: először is Antheo Walpurgis megtalálására, másodszor pedig egy tárgyalás lebonyolítása céljából.
Nefarius hangsúlyozza, hogy a küldetés második része az Inkvizítor kormánykapcsolatai miatt különös jelentőségű és finoman jelzi, hogy a kudarc nem elfogadható.
„Fedridi Quivvar Nog
Bár kevés vadember érte el valaha is a szentté avatást, Quivvar Nog bizony egyike a ritka kivételeknek. A Fedrid ferális világából felemelkedő szent harcos volt a nagy pusztai törzsek egyikében, ahol még meséltek történeteket régről, réges régről, amikor az emberek még csillag-járók voltak. Azt mondják, szemtanúja volt a Birodalom első – és elbukott – kísérletének világa megtérítésére. Egy maroknyi misszionárius érkezett a Fedridre, terjeszteni a Császár igéjét, visszahozni a hit és a vallás oltalmába a vadembereket.
Alighogy sikeresen leszálltak, rajtaütés áldozataivá váltak és a helyiek majdnem teljesen elpusztították a teljes expedíciót. Nog törzse volt az, amely menedéket nyújtott a túlélőknek és meghallgatta csodálatos meséiket a Birodalomról. Az ifjú harcos oly ihletetté vált e történetektől, hogy letérdelt a csillagok alatt és fogadalmat tett a Császárnak: visszahozza a Fedridet az Ő szent fényébe.
Hatvan hosszú éven át, Nog a Császár nevében viselt hadat a Fedrid törzsei ellen s végül mint sebhelyekkel borított vénséges vén aggastyán egyesítette népét.
Kétszáz évnél is később esett, hogy a Birodalom visszatért, felkészülve hogy még egyszer megpróbálja visszatéríteni a Császár fényébe a makacs törzseket. Amit találtak egy szokásosnál is elhivatottabb világ volt, mely tisztelte mind a Császárt mind az ő szentjét – Quivvar Nogot. Amikor a történetek a vademberről aki hitet vitt e vad világba elérték az Ekklézsiarchiát, egy küldöttséget menesztettek kinyomozni a regék valóságtartamát. A nyomozás eredményeként Nogot a Birodalom hőseként jegyezték fel és szentté avatták.
Quivvar szentélyei mindenfelé megtalálhatóak a szektorban, különös elmaradott vagy vad világokon, ahol a lakosok könnyen képesek azonosulni vele. Civilizált világokon márvány vagy gránit szobrokat építettek neki úgy ábrázolva a szentet, mint egy tisztára borotvált óriást primitív, de jól elkészített páncélban erőteljes és jóképű vonásokkal. Primitívebb világokon a neki felajánlott agyag vagy fa bálványok mokány, csúnya férfiként ábrázolják mocskos bőrpáncélban és szakadt köpenyben. Sokan úgy vélik, hogy az előbbi a Ministorum által komponált fantázia mely szalonképesebbé teszi a civilizáltabb polgárok számára, egy fantázia, amely azonban teljes mértékben árulást jelent a szent emlékével szemben. Ez az ellentmondás szülte a „hamis” képet sugalmazó ábrázolások elcsúfításának kellemetlen szokását, amelyet azok gyakorolnak, akik „az igazi Nogot” tisztelik. Akárhogyan is, Nog széles körű tiszteletet élvez mint a kitartás és hiten keresztül való végső győzelem szentje. Követői, tisztelői között gyakran akadnak olyanok, akik előtt hosszú és hálátlan feladatok állnak. Nogot azokkal is gyakorta azonosítják, akik túl makacsok vagy túl hülyék ahhoz, hogy feladják.
Ez egy olyan aspektusa, amellyel sok inkvizíciós akolita tud igen könnyen azonosulni.”
Ez volt az utolsó frissítésünk ezen a héten. Szombaton várunk Titeket a versenyen!
„A Fedrid törzsi embere és szokásai. Antropológiai áttekintés és utazási napló
1.1. Külső jellegzetességek és alapvető társadalmi struktúra
A professzionális vadászok e fő célpontja nemcsak a vadállomány, de az emberi populáció tekintetében is tökéletesen alkalmas e veszélyes úri szórakozás űzésére. Már jóval az Angevin-éra előtt lakták emberek Fedrid őserdejeit, és azóta is kitartóan, hagyományaikhoz-szokásaikhoz mereven ragaszkodva élik itt hétköznapi rítusokban meglehetősen gazdag életüket.
Fiziológiailag a homo sapiens fedridiensis férfi egyedei 160-65m körüli magasságú, vékony ám muszkuláris férfiak, míg a nők jellemzően magasabbak és nehezebbek is. A legtöbb nő számára a vadászat tiltott, általában biztonságos, jellemzően kézműves jellegű munkát végeznek és bőségesen részesülnek a közösségi javakból. Ez a primitív társadalom matriarchális maradványának tekinthető és a reprodukció biztonságát növeli. A fedridiek egyébként fakó/világosbarna bőrárnyalatú emberek sötét hajjal és jellemzően zöld, zöldessárga írisszel és sötét szembogárral. Általában a saját nyelvükön kommunikálnak egymással, de tapasztalataim szerint jól megértik a gót dialektusait is. Érdekesebb szokásaik közé sorolandó a poliandria, a nemes zsákmányokról emlékező tetoválások és rövid, de speciális technikával fejhez tapadó csíkokba fonott haj és arcszőrzet.
1.2. Spirituális vezetők és vallás
A fedridi társadalom szellemi, spirituális vezetői a Sorséneklők, herélt őslakosok akik mindig a legnagyobb csecsemők közül kerülnek ki. Talán ennek is köszönhető, hogy Fedrid őslakosainak az átlagmagassága mára a fentebb említetteknek megfelelően ilyen alacsony. A Sorséneklők végzik azokat a „mágikus” rítusokat, amelyek a vadászat sikerességét biztosítják. Énekeik a törzsi történelem megörökítői voltak évezredeken át, amely írást nem ismerve kizárólag szájhagyomány útján terjedt – új jelenségként az elmúlt egy-kétszáz évben néhány törzs Sorséneklői között teljes mértékben elterjedt az adatlemezek információtárolásra való használata. A Sorséneklőket csecsemőkoruktól, családtól való kiragadásuktól kezdve arra nevelik, hogy kizárólag a közösség szolgálatának szenteljék a személyüket. E nevelés ellenére a Sorséneklők talán kiemelt helyzetükből fakadóan is individuálisabbak, mint az átlag fedridi, de ha a közösség léte veszélyben forog, szinte kivétel nélkül inkább a többségi érdek védelmének irányában cselekednek. Már 437.M40-ben, a bolygó halálbolygónak nyilvánításakor ellenőrizték a Sorséneklők pszichikus potenciálját, ám meglepő tény, hogy a több száz törzsi vezető között alig féltucatnyi rendelkezett csupán valamiféle igazolt természetfeletti hatalommal. Ennek ellenére, a Sorséneklők társadalmi megbecsülése és vezető szerepe töretlen. A Birodalom eddig nem érezte szükségét a barbár kasztrációs hagyomány megtörésére, tekintve hogy a Sorséneklők elkötelezett, kollektivista szemléletű csoportja biztosítja a tized gondtalan áramlását és a törzsek jóindulatát a bolygón folyó alkalmi vadászatokkal kapcsolatban. Mindezen lelki vezetői tevékenységüket figyelembe véve hát nem is meglepő, hogy ők őrzik a Birodalmi Kultusz tiszteletét a bolygón. E tekintetben, a vallásról szót ejtve nem hagyható ki az a tény, hogy a szektorszerte tisztelt magasztos szent Quivvar Nog szülőhelye nem más, mint a Fedrid bolygó. A Sorséneklők a szokványostól merőben más, primitív aspektusában tisztelik és a törzsi emberek már-már totemikus bálványozással fordulnak fa és agyagoszlopokon látható ábrázolásai felé. Talán a Szent tiszteletének is köszönhető a világon széles körben érzékelhető mélyebb vallásosság és elfogadás a Birodalom fennhatósága felé.
Utolsó megjegyzésként a Sorséneklőkről kiemelem, hogy ha az ember a Fedridre látogat, ők azok, akikkel megalkudhat a megfelelő idegenvezetőért, nyomolvasóért és egyéb értékes szakértői segítségért, és nem csak azért, mert általában ők beszélik érthetően a birodalmi gótot.
1.3. Néprajz és hagyományok. Kultúrtörténeti szemelvény
A fedridiek tradicionalisták szinte minden lehetséges tekintetben. Rituális fegyvereiket, a koponyalékelő csatacsákányt, a hosszú, hajlott és keskeny, általában vadak fogához vagy karmaihoz hasonlatosan kiképzett késeket és a híres fedridi borotvalemezt, amely egy dobással képes leszelni egy ember fejét már mind rég lecserélhették volna fejlettebb külvilági fegyverekre. Hogy miért nem tették, az is a mélyen gyökerező fedridi hagyományokból vezethető le, hiszen a helyi hiedelmek szerint az „Ősök” (így nevezik a helyiek a külvilágiakat) haragja tüzes halál formájában hull alá, ha elsajátítják a fegyvereik használatát. A babona eredete valószínűleg a bolygó egyik lázadó, reformer csoportjának törzsi szálláshelyének 128.M41-ben gyújtóbombákkal való elpusztításában keresendő – a szakadárok csempészett feketelőporos fegyverekkel készültek fel a Birodalommal szembeni eretnek ellenállásra, és már kezdtek hadi sikereket elérni a szomszédos nemzetségekkel szemben. A lázadók égési sérülésektől megnyomorított menekültjei valószínűleg sikerrel terjesztették el a történtek misztifikált változatát.
A fedridi törzsek nép- és lélekrajzához adhat hozzá az őslakosok úgynevezett lélekmaszkjainak a jelensége. A túlméretezett, általában félelmetes állati, emberi jegyeket is hordozó álarcokat elejtett állatok, illetve sokak szerint legyőzött riválisok vérében fürdetik meg a bennszülöttek. A babona szerint a csapdába ejtett lélek (!) megremeg a várakozástól, ha gyilkosára halálos veszély leselkedik. Ezen megfontolásból páran a falak védelmező vonalain belül, de az őserdőben járva kivétel nélkül hátukra vetve hordják a maszkot – gyakran bizonygatják, hogy a bosszúszomjas, hátrafelé figyelő lélekmaszk mentette meg ekkor vagy épp máskor az életüket, ám a fedridi lélekmaszkok pszichikus kisugárzása az eddigi vizsgálatok alapján csupán összes többi mágikus legendájukhoz hasonlóan helytálló.
Mindenképpen szólnunk kell a Fedriden utóbbi időben elszaporodott vér- és halálkultuszokról. Ezek a kultuszok a fedridiek sötét, vadászat és halál körül forgó mondavilágára, babonáira és általánosságban hétköznapi életük jellegére építenek. E kultuszok tagsága testvériségek formájában szerveződik, és még nem bizonyított, de közük lehet több idelátogató vadásztársaság eltűnéséhez is. Az új kultuszok elsősorban a vadászokat veszik célba és az ember, mint ragadozó archetípusát hangsúlyozzák ki, az áldott, halhatatlan emberi lélek sötét oldalát hívva elő, kiváló terepet alapozva meg egy esetleges jövőbeni beszivárgáshoz és hatalomátvételhez a Káosz erői részéről. Személy szerint a kultuszokat veszély és jelentőség nélkülinek tartom, egy kulturális divatnak, amelyhez hasonlóak többször felbukkannak a primitív társadalmak stagnáló fejlődési pályáján. Bár a vadászó ember felemelkedését tömjénező kultuszok jelenthetnek veszélyt, prognózisom szerint a más hasonló társadalmakon belül megfigyeltekkel összhangban ez a kulturális divat, legyen látszólag bármilyen kirívó is, ugyanolyan észrevétlenül tűnik majd el, ahogyan felbukkant.
Javaslom mindenesetre hosszabb távú tanulmányozásukat.”
A következő frissítéssel holnapután, azaz csütörtök reggel jelentkezünk!
„Fedrid:
E vad világ dús erdejei oly sűrűek, valamint olyannyira hemzsegnek a veszélyes húsevőktől, hogy a bolygó megközelítése tiltott a megfelelő engedélyek hiányában. Fedrid a szenvedélyes vadászok, illetve azon személyek kedvence, akik megfelelő állatokkal töltik fel a Birodalom arénáit.”
„A Fedrid vadvilága
A Fedrid áthatolhatatlan dzsungelei számos egzotikus és veszélyes fenevadnak adnak otthont, melyek életük és végtagjaik kockáztatására csábítják a külvilági vadászokat e halálvilágon. Azok, akik alá mernek ereszkedni, párás légkörén keresztül egy ellenséges bolygót találnak. Egy bolygót, amely a ragadozó és a zsákmány örök küzdelmében forrong, egy bolygót, ahol még a máshol békés kérődzők is erőszakos szörnyetegek, akik a legkisebb provokációra is támadással reagálnak. A veszélyek számlálatlanok, kezdve az apró, ám aljas húsevő rohasztóférgektől az aljnövényzet alatt megbúvó, felnőtt embert akár egészben elnyelni képes, csattogó fogsorú nyálkavermeken át egészen a tüskés hátú, méretükben a Birodalmi Gárda tankjaihoz hasonlítható hüllőkig.
A smaragd őserdők változatos ragadozói közül a legismertebbek az úgynevezett „faugrók”. E hatlábú sáskafélék egy felnőtt emberhez hasonló méretűek, mindegyik végtagjuk végén szelő karmok, illetve összetett szemek fürtjei találhatóak, melyekkel könnyedén észlelik a közelítő prédát. Természetes élőhelyük a magas lombkorona, ahol fáról fára ugrálva élnek, szüntelenül a következő táplálék után kutatva. Amikor kiszemelnek egy megfelelő áldozatot, csendben zuhannak alá, kitárt karmokkal hullva a szerencsétlen teremtmény hátára. Harapnak és karmolnak, feltépve a húst és fürgén felfalva táplálékukat, mielőtt a kiontott vér nagyobb fenevadakat is odavonz. Míg a faugrók zöme magányos életmódot folytat, nem ismeretlenek falkái sem e borzalmaknak. Egész expedíciókat mészároltak már le e zabolátlan vadak, különösképpen akkor, ha az óvatlan felfedező megzavarta keltetőként működő fészkeiket.
Minden szörnyű kreatúra közül, legyen bár kicsi vagy nagy, egynek sem oly legendás vagy értékes a trófeája, mint egy Sa'vaké, melyet a „Fekete Halálként” is ismernek, és mely talán a Fedrid legnagyszerűbb rettenete. Az őserdő vitatlan urai masszív, akár több tíz méterre megnövő lények. A Sa'vak példányai képesek szinte bármeddig mozdulatlanul, éber álomban nyugodni, megkülönböztethetetlenül a halott vagy századok óta megkövesedett roppant fatörzsektől – egészen addig, míg zsákmányuk közel nem ér. Ekkor nyílik meg rostos páncélzatuk, hogy felfedje a tucatnyi fűrészfogú csápot, mérges kampót és a lény hatalmas, csőrös szájnyílását, amely bizonyítottan képes harapásával kettészelni egy teljes birodalmi héjpáncélba burkolózott embert. A méretéhez képest valószerűtlenül gyors és szinte elejthetetlen Sa'vak a Fedrid legtöbbre értékelt zsákmánya, ám egyben olyan szörnyeteg, mely megszámlálhatatlan vadászt csalt már a végzetébe.
A Fedrid talán legveszélyesebb ragadozója, persze ironikusan szólva, az ember. Akár a kiégett scintillai nemesség jól felfegyverzett expedíciói, akár sötét szemű őslakosok, kik vadonbeli idegenvezetőikként szolgálnak, az emberiséget egyetlen dolog vonzza a Fedrid sűrű mélyébe, amikor a vadászkunyhók magas falain túl merészkedik: az ölés szaga.”
Szemelvények a Calixis szektor geofrámiája című kötetből. Írta a 41. évezredben Felroth Gelt Inkvizítor hűséges adeptusa, Grigor Kyrre
